Harcsa novella

May 24th, 2015

Van az a szemerkélő tavaszi-nyár eleji könnyed eső. Mivel könnyed és tavaszi-nyár eleji ezért jól viselhető, pláne egy olyan horgász számára aki erre alaposan felkészült, megfelelő aláöltöztettel és esőkabáttal.

De ez, nem az az eső volt.

 

Nem volt könnyed sem tavaszi, ellenben nehéz, és teljes bizonyossággal állíthatom, hogy október végi szakadalom volt ez, amely teljes súlyával és egyre hidegebb cseppjeivel igyekezett kipréselni belőlem a vágyat, s össze törni azt a hitet, hogy ma este fogjak …egy harcsát.

Pompás napok, sőt hetek voltak mögöttem, elég jó tíz kiló körüli halakkal, tehát okom nem volt panaszra, ezért mosolyogtam miközben szenvedélytől lázas arcomat újra meg újra telefröcskölte az esővizes szél, hol szemből s néha kissé oldalról. Aki már megélte, az tudja milyen ez. Elvoltam, élveztem az időt…akkor még. Jó érzés az a bizonyosság, hogy tudod mekkora halak úszkálnak alattad. Tegnap még itt hűsöltek az árnyékban vagy amott buffantott egy hatalmasat a bokrok előtt, de most csak az esőt hallom s nehány testesebb ponty löttyenti ki lustán magát. Az ívás is megállt pedig mi volt itt még tegnap, tegnapelőtt.

Azt hittük szarvas vagy disznó jött le fürödni az erdőből, úgy törték a nádat a nyurgák.

De most harcsa kell!

Hova is üljek, hova evezzek? Hisz nincs jobb hely, mind jó, az összes. A kérdés inkább, melyikben van nagyobb hitem. Még maradok.

 

A kusza felhőket nézem, valahogy mások most, olyan mélyen szürkék, egybefüggő szürkeség, s én a világos sávot keresem.

Órák telnek el, a borult idő miatt hamarabb szürkül ilyenkor, ezért összeszedem magam. Harcsázó be, fejkő fel és már indulok is a bokros-nádas felé.  Ezeket a jó gyökeres  helyeket elérném partról is, sőt kimondottan szeretek partról harcsázni, de most csónakból volt kedvem.

Lassan a helyre érve már annyira nem  volt őszinte a mosolyom. Nincs kedvem vizet merni a csónakból. Ezt utálom gyerekkorom óta, mindig nekem kellet, de sose tudtam olyan gyorsan dobálni a vizet mint apám.

Mindig azt mondta

– nincs időnk szarakodni, elmegy a hajnal, és akkor már jobb ha hazamegyünk fiam.

 

Mindegy, merem a vizet, tucsog mindenem. Csendben evezek s titokban az eget kémlelve ismét a tisztulást remélem…valahol…bárhol. Semmi.

Halkan koppan az evező mikor megállok. Lesem a jeleket, buborékot vagy pezsgést, finom tükrösödést a gyökerek alól. De semmi. “Csak” a pontyok túrnak, és a szűnni nem akaró eső vereti a vizet.

Nem látok harcsát mozogni. Hol vannak? Hová lettek? Hol vannak most? Pedig mekkorák élnek erre. Fogtunk is, láttunk is nagyokat rabolni.  Sok a jó hely nagyon. Bárhol lehetnek, minden kis tisztás, minden gyökér és nádtorzsa alatti kifekvés halat rejthet. Mégpedig harcsát. És nekem most harcsa kell. Miért? Hm.

Mert májusban csodálatos harcsát fogni.

Igazán minden hónapban csodálatos harcsát fogni, de most így érzem. Most májusi harcsás érzésem van…volt eddig.

 

Kikötöm a csónakot. Az egyik fejkő a csónak végén csusszan halkan a vízbe. A másik marad a csónakban.

Aránylag kicsi a víz de nem akarok a leszúró karókkal zörögni és nem is hoztam magammal, ez az igazság.

Az elejét, egy isten tudja milyen bokor, fává vastagodott csonka karjához hurkolom.

Profi vagyok, konstatálom magamban. A csónak is alig billen a rögzítéskor, nem zörrent semmi. De fel kell álljak, hogy elfoglaljam a helyem s közben a nyálkás padlón kissé megcsúszom és spiccel belerúgok az evezőbe mely hangos koppanással állapodik meg a trepni és az egyik borda között.

-Profi mi?

Anyázok halkan, hátha ez semmissé teszi dübörgésemet, majd csendben de kissé mérgesen leülök az átázott ülöpárnámra s közben a vizet bámulva figyelem mennyire zavartam  meg környezetem hangos ténykedésemmel.

Miután lehiggadtam folytatom az elmélkedést a májusi harcsákról.

Az ívás elkezdődött, hetek óta csak csócsálgatják a nadályt. Sodorgatják jobbra balra és csak 1-2 kg-os pundrák jöttek.

2012 nyár óta a 20 dekástól, közel 40 kg-ig fogtuk őket kb. minden tartományban. Ez igazán jó hír. Ívnak, nőnek, szépen szaporodnak már hosszú évek óta. A rablásokból, forgásokból és harapásnyomokból saccolva sok 50+ os harcsa él a tóban.

Szinte észre sem veszem, de mérséklődik az eső, már éppen csak szemerkél.

Egy ötös forma amur csúszik szinte észrevétlen a száraz régi és a zsenge új nád között. Majd pezsgős-túrás és  4-5 buborék.

Igen amurok és pontyok itt “járkálnak” előttem a nádban.

Szeretem nézni őket, izgat és nyugtat is egyszerre. Ez az én drogom.

Hajnalban már jártam erre, még az eső előtt. Az elmúlt napok sikerein felbuzdulva dobtam néhány darabka kenyér hajat, az elárasztott erdő  alatti rét alig fodrozó vízére.

Izgalmas pillanatok ezek…vártam.

Nem kellett sokat, másodpercek múlva egy borospohár átmérőjű sárga száj, egészen elképesztő finom eleganciával lecuppantotta, a felkínált kenyeret. A látvány nem kevés adrenalint szabadított fel  bennem és én ettől kiválóan éreztem magam.

Egy percen belül már az én kenyeremet sodorgatta, a hajnali szellő a diszkréten”lecsókolt” tetthely felé.

Bevallom 40 év horgászat után még mindig remeg a kezem ilyenkor.

Nem, nem a kéz, a szív remeg ekkor és az remegteti a kezet, hogy jelezze mennyi minden csodát kell még látnom és tapasztalnom itt a földön. Hogy jelezze, átéltem már százszor de most ez megint az első, itt a jelenben…. itt… van a csoda előttem.

Mert a rutinból, remegő kéz lesz, ha eljön az igaz pillanat.

Láttam már rutinos nőcsábászt beremegni mert…

Három-kettő-egy, jön “Sárgaszáj” és a szexi cuppantás…és bevágok…a botom karikában, a 60 cm-es víz szinte robban és aranysárgára festi a lassan reggelbe növő ködben úszó hajnalt.

Megszólal a fék kéjes muzsikája, de … vége.  Kiakadt a horog, mert kicsi.

Mert védem őket, nem akarom tépni a szájukat, úgyis mennek vissza. Bár az amurhoz kell a jó horog, kemény a szája. Mindegy nem szidom magam, se senkit. Tegnap jött elég 4-10 kilóig felszínről úsztatva, úszó es ólom nélkül.

Ha sok halat fogsz, nem baj ha néhány lemarad.

Azért egy láthatatlan könnycseppet elmorzsoltam a szemem titkos sarkában ezért a legalább 15-ös elhibázott “sárgaszájúért”.

 

E szép reggeli emlék mosolyával  arcomon adom át magam az egyre erősödő nád mozgásának.

Elcsábulok. Hiába ez van ha túl sokat húzogatják a mézesmadzagot.

Az erősödő mozgás valójában sejtelmes és finom. Igen, sejtelmesen és finoman erősödő. Ez a helyes megfogalmazás. Kiszámíthatatlan, mekkora halak csinálják, és ez….izgalmas. Mint minden ami ilyen sejtelmesen és titokzatosan intenzív, arra el lehet (kell) csábulni. Bátran tovább megyek és azt mondom, arra érdemes.

 

Istenre bízom magam és “felszentelt” nadálycsokromat. A közelemben levő  három fészekgyanús hely közül (érzésre) az egyik nádas-bokros gyökeresbe ejtem a fészkező cejgot.

Talán méter a víz, eresztékem hetven centi körül. Úszom szépen beáll, s egy kis ágba mely lelóg a bokorból bele is kapaszkodik. Szeretem ezt mert víz közt van a csalim de mégsem sodródik se jobbra se balra. Most így lesz jó. Semmi feszkó a pontos dobásért, mégis klappol minden.

A nádmozgást figyelném inkább, a harcsázó cucc csak a perifériámban billeg. Telepatikusan küldöm utolsó üzenetem

-mely inkább parancs- a víz felszín alá alig élő, megfáradt, pár főből álló nadály hadseregemnek.

– Mozogjatok átkozottak, mozogjatok!

És ezzel elengedem mára a harcsa sztorit.

 

Micsoda vidék, és mekkora halbőség ámulok újra magamban. Sokfelé horgásztam már, jobbnál jobb s szebbnél szebb vizeken, de ez felülmúlja az összes szépséget mit valaha láttam. Mindig elvarázsol, még ilyen ádáz időben is ajándék itt lenni.

Hálás vagyok.

Nem szeretek kettő vagy annál több bottal horgászni. Az egy botos módszert szeretem. Pontosabb a bevágás, és én, valóban én fogom meg a halat és látom a kapást is. Nem beszélve arról, hogy én döntöm el mikor üssem meg a halat, enyém a felelősség a sikerért és kudarcért egyaránt. Ez jó.

De most…előveszek egy finom nádi amurozó-pontyozó szerelést ami ha jól belegondolok nem is annyira finom,  inkább elég erősnek mondanám. De lehelet érzékeny feltolós úszóval szerelve. Apámtól tanultam, hogy lehet nagyobb úszót is ultralightra súlyozni. És ezt így szereltem. Szemet gyönyörködtető, mikor mit sem sejtve a végtelenbe tolják az úszót a ravasz nádlakók.

Erősen meghúzom, ellenőrzöm újra a kötésnél, fékpróba, bot rendesen összerakva, ereszték próba-mérés, minden oké. Mindezt persze halkan, de azért kimondva, mormogom magam elé, ki az esőbe.

Akkor ott ez cseppet sem meglepő, hogy így társalog a horgász magával és még válaszol is a saját kérdéseire.

Bár most, hogy írom e sorokat…

Azt hiszem mélységesen értem Rakonczay Gábort, aki egymaga átevezte a Csendes-óceánt és kalandos-viharos hosszú útja során, komoly témákról folytatott, még komolyabb beszélgetéseket saját magával.

Pár szem kukorica a tisztásra nem több, ha lehet inkább nem is etetek. Lassan növő természetes kaján élő halak ezek. Erősek is mint a bivaly és ha néha megfőzünk egy-egy kisebbet, az ízüket talán a régi Velencei-tavi, esetleg a még tiszta vízű, vad nyurgákéhoz  tudnám hasonlítani. De most amur jeleket látok. Gyerünk csalit fel!

Újra esik, s én puffadt átázott kézzel csalizom. Dobás…alulról, érzéssel.

Surrog a fonott s úszom halk csobbanás után azonnal feláll, jó félméteres vizem van. Hegye kissé jobban látszik mint szeretném de így is jó, nem akarom újabb dobással felverni a tisztás csendjét.

Már jönnek is a túrások. Egyik szemem azért mindig a harcsázón, melynek nyele mögém van támasztva, rá is ülök kicsit nehogy baj legyen, de lélekben már egy méteres amurral harcolok.

Egy perc talán és mozdul a feltolós, már jön is…emelkedik…emelkedik és lassan indul oldalra. Már rég be kéne vágnom, de élvezem a látványt.

Megütöm. Erős meglepően erős, nem nagy, mert szaladgál, de akkor is erős.

Igen, erre utaltam  az imént; vadak és szabadok itt a halak.

Nem szákolom, ki sem veszem a vízből. Jó kettő és feles, talán hármas magas hátú, bronzos-olajzöldes hibátlan tőponty vörös farokkal. Igazi kis  kerek “vadmalac”. Horog ki, és a fejét elengedve némán csúszik is vissza.

Csalizás újra, kapás azonnal…luft. A következő megvan…amur…kiakad. És ez így megy tovább jó fél órán keresztül folyamatosan míg látom kezd elállni az eső.

Lassan egy órája lehetek a helyemen és szinte észre sem veszem, hogy a csalizáshoz használnom kell a fejlámpát. Nincs még este, se sötét, de már több mint szürkület.

Élvezem, hogy tolják s fektetik az úszót a jobbnál jobb halak. Folyamatos kapás mégpedig a nádban, ezt nem lehet megunni. Hiába itt mindig ez van, a nádban még sosem csalódtam, itt még soha.

Szeretek egyedül horgászni, mert ez nem társasjáték. Esetleg egy összeszokott jó baráttal akivel egy összenézesből is megértjük egymást. Igen az úgy más, teljesen más. Nagyszerű látni és megosztani az élményt, de a nádasban…inkább egyedül.

Szép téma…ez is. Sok minden előjön ilyenkor, szabad és szükséges is elmerülni olykor. Kell, hogy magával legyen az ember. Én így, más amúgy, de a vad természet mindig rávilágít bizonyos dolgokra és segít visszatalálni az útra. A víz tükre a horgász tükre is. Szerintem.

Megint elvitt a vadon, és én engedek neki, engedek a sodrásnak.

A révületből visszatérve csalizom újra, vagyis csaliznék,…de….

Koppan valami mögöttem és beleütközik a hátam, alsó teljesen átázott részébe. Szemem és kezem szinte egyszerre mozdul. Az elfelejtett harcsázó, a tékozló fiú aki napok óta csak fogyasztja az amúgy is kevés nadály csapatomat, most életre kelt s visszatért hozzám.

Csak egy kicsit nem figyeltem, csak egy kicsit lazultam el, és …az úszom sehol, zsinórom feszes és botom is épp készül végső búcsút intve kifordulni a csónakból. Mindez a másodperc tört része alatt. Meglepődni sincs időm.

(Hál istennek a bothoz nyúlás és a  gyors bevágás reflexe elég jól beidegződött az évekig tartó Nagy és Kis-Dunai spiccre történő fenekezéskor. Jó tréning volt, egy életre bevésődött. Ha lassú voltál, vagy nem figyeltél, akkor lekésted a kapást jó esetben, rossz esetben repült a botod.)

Csalit, horgot eldobva már fogom is a vastag markolatot és rá is ütök keményen, de ez nem az igazi. Csak olyan “igen én azért bevágtam” ütés volt ez.

Rühellem benézni a kapást, főleg harcsánál, főleg ívási időben. Ilyenkor nem szívják be rendesen a csalit vagy  hamarabb kiköpik, szóval mással vannak elfoglalva. Lekésett kapásnál felülhet a horog az erős gereben fogakon és ekkor törhet a horog. Ezért szeretem én megakasztani a halat és beütni a horgot a helyére.

Nos, azért ráütöttem akkorát amekkorát kifordult állapotom megengedett. Kemény de hajlós botom majdnem karikában, és az ismerős, kedves mély hang…tak…tak…tak lassan folyamatos zzzzzz-be emelkedik.

Állítok a féken, nem engedhetem, hogy a gyökerek között átvegye az irányítást.

El kell hozzam onnét, bármi áron.

Keménykedünk egymással, ádáz csata folyik odalent és idefent.

Más ez így a csökök között, ez nem az a szabadon engedem fárasztás. Itt rövid a póráz, recseg ropog minden, izgalmas és erőt próbáló, mindkét félnek egyaránt.

És sikerült, de épp, hogy kijött a gyökeresből, nagy lóbálások és rugások közepette már fordul is vissza. De szép is ez. Mindez néhány négyzetméteren. Ismét elhozom kicsit, de most indul a csónak alá. Nem engedem és felpumpálom, látnom kell, látnom kell, hogy akadt!

Csupán egy gyors tekervényes bukfenc és jönne alám megint. Csak a farkát láttam. Nem rossz 10-20   között lehet valahol. Újra pumpa, lóbálások és feljön… horog középen felült a gerebenre. Bent van, de nincs átütve. Talán fog valamit de csak talán. Mennyire örülnék most egy jó szájsarkas izmos akadásnak. De ez nem kívánságműsor, ebből kell főzni.

Tudom csak egy lehetőségem van.

Vágózni semmiképp, kézzel necces (megsimizem és akkor elmehet), ekkor szemem megakad valamin, amit nem is akartam magammal hozni. A hatalmas, kézzel kötött merítő amit még az öreg halász a “Cuffka”  készített Újpesten.

Szóval egy alkalmam van, na vágjunk bele!  Épp előttem forgolódik… és emelés és pumpa.

A merítőt nem kell vizezzem, az egész napos eső ebben segített. Feljön a csónak mellet közvetlen, fordulna is vissza… és én hagyom…mert lefelé törtető feje alatt ott tátong az XXL-es merítő, melyet elegáns mozdulattal vezetek végig a másfél méteres márványos testén.

Diadal.

Még nem akar nyugodni s én zihálva remegek. Már megint.

Nézem a horgot. Még fogja, de egy könnyed mozdulattal meg is szabadítom tőle. Gyönyörű fekete-márványos hím. Fotózásig pányvára kerül. Nézzük egymást nehány másodpercig.

– Ki gondolta volna…,hogy itt volt a fészked?

Két kaffantás és egy farok csapás a válasz.

 

Nem tudtam, dehogy tudtam, most nem. Csak érzésből kidobtam oldalra a cuccot a sok jó hely közül …az egyikre. És…elengedtem, hogy “most harcsát kell fogjak”, épp mint egy kezdő.

 

Volt már, és még lesz is nagyobb.

De ez most történt, és én “jelen” voltam. Tegnap vagy azelőtt, májusban, az októberi esőben.

Írta: Konkoly Gábor
 

Hírújság